.... gyönyörű, hósipkás a táj. Tegnap este a szakadó hóesésben szánkóztunk a lányommal, s közben énekeltünk, verseltünk a télről...mint kisgyermekkoromban.
Eszembe jutottak a régi téli esték...ahogy az Apu előhozta a szánkót, kispárnát erősített rá és mentünk, csak mentünk, míg el nem fáradtunk....Odakinn sötét volt, az ablakokban világlottak az apró, pici fények, s némelyik kémény bőszen pöfékelt...a hó meg csak hullt, csak hullt szakadatlan. Ebből tudtuk, hogy a szép korú Holle anyó megrázta dunyháját. A sok milliónyi szikrázó hópihe csillámporként hullott a tájra, mintha valami varázslat lenne...és az is volt. Mert bizony a tegnap este néhány pillanatra visszavarázsolt gyermekkorom legszebb idejébe. Csak most én voltam az Apu és a lányom volt én. Aztán cseréltünk, és ő húzott engem. Mókáztunk, nevettünk. Lovacskásat játszott. Egyszer megállt, hátranézett, és így szólt: "Kisgazdám merre menjek?" Hidegtől pirosló angyalarcán önfeledt boldogság látszott, szempilláján pedig egy-egy csillogó hópihe pihent. Csodaszép volt! Csak az Apu hiányzott. ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése