- Jó nekem itt – hessegette el magától az indulás gondolatát. Kényelmesen elhelyezkedett a csónak deszkáján, zsebéből cigarettát kotort elő. A felvillanó láng bíbor pírba vonta a horgász arcát. Mélyet szívott a cigarettából, és mintha sóhajtana, lassan, hosszan fújta ki a kékes füstöt. Feleségére gondolt. Nehezen viselte a magányt, és előle csak az emlékeibe menekülhetett. Itt elrejtőzhetett a magány elől az ifjúkori szerelmes találkák, lányforgató bálok vidám zsivaja, a hosszú, forró májusi éjszakák emlékei között. Felesége úgy fogadta el őt, ahogyan soha senki. Minden hóbortjával, különcségével együtt. Ezek közé tartozott a horgászat is. Sokat járták együtt a vizek partját, és sokszor érte őket a nyáreste a folyó hátán. Ez volt itt a kedvenc helyük a folyón. Csendes, éppen csak mozduló víz, a partról beszakadt fák-bokrok adta halbölcső és rejtekhely. Itt mindig el tudtak rejtőzni a világ elől. A horgász a csónak végét nézte. Mintha most is ott ülne felesége, mint azon a napon, mikor először jöttek ide. A horgász emlékei között keresgélt, és amit talált, attól mosoly suhant át megfáradt arcán. Igen, tisztán emlékezett minden pillanatra!
Fiatal házasok voltak, a hétvégét mindig közös programokkal töltötték. Ritkaságszámba ment akkoriban, hogy ilyen közös hétvégi program akár a horgászat is lehet. Ők azonban szerették a vén folyót, és mivel mindketten a partján nőttek fel, családtagjuknak is tekintették. Tudták, hogy a víz adhat és elvehet. Hordozhat hátán örömöt, bánatot egyaránt. Ha alázattal közelítenek hozzá, megismerik és tisztelik törvényeit, nem fog senkit sem bántani. Mindketten tudták ezt, és a folyó nekik mindig jó barátjuk volt. A falubeliek csodabogárnak tartották a fiatalokat, hiszen ki látott már olyat, hogy egy nő az urával horgászni jár? Ez őket cseppet sem zavarta, vidáman siklott alattuk az öreg faladik. A fiatal férj evezett, párja a csónak orrában hagyta, hogy a napsugarak finom pírt fessenek fehér bőrére. Pontyozni igyekeztek egy új helyre, amit a férj fedezett fel a minap. Ideális helynek tűnt az aranyhasúak számára, és erről a tényről szerettek volna megbizonyosodni. A kanyar utáni belső ívnek kormányozta a csónakot, és hamarosan csobbantak is a nehezékek az alig 2-3 méteres vízben.
- Itt jó lesz! – szólt a férj.
- Veled bárhol, drágám! – kacérkodott a feleség.
A botokat felszerelve hozták, a horgokra gyorsan felkerültek az előző este főzött aranyló szemek. Az előttük lévő bokor tövét megszórták pár marék kukoricával, majd mindkét bot horgát a bokorsor elé vetették. A halak nem rontottak rögtön a horgokra tűzött finomságra, ezért volt idejük egymásra. Összebújtak, és együtt álmodoztak. Rengeteg tervük volt, és még nem tudhatták, mit hagy majd jóvá ezekből a sors. Az első hal a férj horgán jelentkezett. A bot spicce előbb finoman, majd egyre határozottabban bólintott a víz felé. A rutinos horgászt azonban nem tudta becsapni. Rövid tusakodás után a merítőben pihegett a folyó nevelte szépséges aranyhasú. Mindketten örültek a sikernek, hiszen maguk választották a helyet, és érezték, tartogat még meglepetéseket a folyó ezen aprócska szeglete. Attól a naptól kezdve rendszeresen jártak oda. A folyó bőkezűen mérte kincseit, de a házaspár csak annyit fogadott el ebből, amire feltétlenül szüksége volt. Inkább a csendet, a békét élvezték. Egy szép nyári napon a szokottnál tovább maradtak. Egész nap nem sikerül semmit sem fogniuk, de makacsul kitartottak. Már a Hold világította be a folyót, mikor a feleség botja megindult a víz felé. A vékonyka üvegbot a megiramodó nyers erőnek engedelmeskedve pillanatok alatt karikába hajlott.
- Gyere, segíts! – kért segítséget az izgatott férjtől.
- Ez a Te halad, ezt neked kell megfognod, drágám! Ne félj, melletted vagyok.
A törékeny testben kemény akarat lakott, és ezt a hal is megérezhette. Minden trükköt bevetve igyekezett szabadulni. A feleség azonban kitartott, és ez a kitartás meghozta gyümölcsét. A holdfényben hamarosan egy közel 8 kilós sodrófa ponty körvonalai tűntek föl. Fáradtan, megadóan csúszott a merítőbe.
- Csodálatos! – lelkendezett a feleség.
- Ahogyan Te is! – simogatta meg a férj kedvesét. Mi legyen vele? Szeretnéd megmutatni mindenkinek?
- Nem. Legyen ez a hal csak a mienk! Elég, ha mi láttuk. Legyen ez, a mi titkunk.
A szépséges, fáradt harcost együtt csúsztatták a vízbe, majd egy pár pillanatig a csónak mellett tartották, hogy a folyó felfrissíthesse a kábulatból. Fröccsenő vízpermettel búcsúzott.
- Hát elúszott a mi kis titkunk! – szólalt meg a férj.
- Tévedsz, drágám. Mindig itt lesz velünk!
A bot csörömpölve indult a víz felé, egy pillanat alatt visszarántva a horgászt jelenbe. Tétován vágott be a nekiiramodó halnak. Érezte, komolyabb ellenféllel van dolga: az első heves kirohanás a rutinos, öreg halakra jellemző, komótos úszásra váltott. A horgász eleinte kapkodott, de később egyre magabiztosabban irányítgatta a fáradó halat. A Hold sok év után újból egy termetes pontyot, és egy boldog horgászt vont ezüstös fénybe. A horgász pár percig a halat csodálta, majd óvatosan felemelte, és a vízbe tette. Érezte, hogy újból átjárja az a régi érzés. Feleségére gondolt, és már nem volt magányos. A közös titkuk újból elúszott, és helyére az emlékezés vonta sima víztükörben egy boldogabb ember nézte tükörképét.
Ezt ma olvastam.... Köszönöm Gyurkusz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése