Wass Albert: Házsongárdi temetőben

Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.

Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.

Akkor láttam: a fényvirágos álmok,
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.

És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.

A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat,
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.

S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem...

s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.


Forrás
A temető térképe
Segítenünk kell !!!

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Valakinek!

Márai Sándor: Füves könyv

63.
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok -emberek, eszmék, helyzetek-,
melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Kormorán: Isten ujja megérintett

Volt valamikor egy régi világ
Akkor élt apám, dédapám, nagyapám,
Tették a dolgukat, nem kérdeztek semmit,
Tudták az életet, jó volt magyarnak lenni!

Jött valamikor egy másik világ
Jött a zöld szemű Rózsa, jött a Kormorán.
Lett egy nagy család, lesz mit elmesélni
Volt valahol egy hely, hol jó volt magyarnak lenni!

Van nekünk egy zászlónk, mit nem téphetnek szét
A színek maradnak, akármilyen a szél
Álmaimban álmodtam, jó lenne szeretni
Legyen olyan hely, hol jó magyarnak lenni!

Legyen végre egy ország, hol a szavakat kimondhatják!
Legyen végre egy nép, mely elmondhatja kínját!
Legyen végre sok ember, kik tudják, hol a mennyország!
Az lesz az a hely, mit úgy hívnak Magyarország!

A csillagok messze a Föld szívébe látnak
Kik hosszú úton vándoroltak, itt hazát találtak
Ha elvették, mi Tiéd volt, vissza kell azt venni!
Isten ujja megérintett: jó lesz magyarnak lenni!

Október 23-án ....

"A háromszín-lobogók mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,



s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy a pesti utcán hullt a vér."

/Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán/

Főhajtásul az '56-os hősöknek

"Alig kóstolhattam, mégis nagyon jóízű volt
- Győzelem és a szabad élet - minden erről szólt
Nem kell néznem anyám arcát
Apám rég feladott harcát
Öröm lesz a szívekben már végre

Aztán hajnal négykor, furcsa hang a rakpart felől
Az álom még bírja, húzna vissza, de az agyam már vacog elöl
Az nem lehet, hogy apám sír
Szeme, mint a nyitott sír
Magyarország sikolya száll a szélbe'

Hogy lehessen még magyar haza
És hogy soha ne vesszen el
Írd a falra, hogy "ruszkik haza"
És tedd, amit tenned kell
Ha veszítünk, még vagy negyven évig
Esélyünk sem lesz
Ne azt kérdezd, hogy honnan tudom
Csak higgy nekem, ha szeretsz

Csendben osontam ki, tudtam jól, hogy nem mehetek
Nem vagyok hős, csak magyarul élek, erről meg nem tehetek
A Széna téren a halált néztem
A Corvin közben nagyon féltem
És emlékszem az utcákon folyó vérre

A cella mélyén, a nemlét szélén, arra gondolok
Tudják-e majd, hogy ki voltam én, ha holnap majd meghalok
Azután hogy fejbe lőnek
Szöges dróttal összekötnek
- Jobban félnek tőlem így, mint élve

Tesz-e valaki bármit, hogy ne takarja szenny a nevünk
Lefogják-e tisztességgel földbe vakult szemünk
Lesz-e olyan, ki érti
Most azért lehet itt élni
Mert mi felemeltük a lyukas zászlót az égre."

/Ismerős Arcok: Ruszkik haza/

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,

ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón he1yetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.

/Wittner Mária : 1989. október 23./

Valamikor régen
nagy fehér házban éltem ,

teteje volt a csillagos ég,
alja a folyóhoz leért.
A reggeli napfény,
felsétált a lépcsőn ,

friss gyümölcsök illatával
asztalunkhoz tért .

Valamikor régen
a zsalukon zöld volt a festék ,

a délutáni szellőt
virágszirmok kísérték .

Csengő szólt a vacsorához
friss hús volt a tálon ,

apám, anyám, testvérem
énekemre táncolt

Valamikor régen
csillagot kerestem
ott abban a házban
önmagamra leltem ,

de elhurcolták anyámat ,

apámat megölték,
a ház fehér falát

kereszttel megjelölték.

Testvéremet elvitték katonának ,

az utcákat jártam,
mint piszkos, gyűlölt árva.
egy nap hazajött bátyám
aludni készültem éppen ,

a romok között hol egykor
oly boldogan éltem

Szálljon a kék madár ,

szálljon az ember szívére ,

adjunk egy szál kék virágot
mindenki kezébe!

/Kormorán: A történet/

....a Lányommal és a Barátaimmal összegyűlve, egymás lakóhelyére,

a környező településekre együtt elzarándokolva együtt mi így

adóztunk hősi halottaink emlékének!

Wickeynek!

 Wickey!
Köszönöm, hogy gondoltál Rám!
Számomra is kettősség jellemzi ezt a napot! Ünnep számomra azért, mert a Nagypapám és kortársai merték vállalni hitüket, és mertek hazaszerető szívük szavának eleget tenni. Ugyanakkor szomorúság tölti el lelkemet azért, hogy ártatlan emberek életüket vesztették, családok, barátságok, szerelmek szakadtak szét, gyerekek váltak félárvává.
Ezért volt tegnap néhány apró könnycsepp a szememben. Szomorúan hallgattam végig Murányi Levente beszédét, melyben személyes élményekkel és érzésekkel átitatva beszélt arról a bizonyos napról, ahol többen a hazájukért hősi halált haltak. Ugyanakkor örömmel és BÜSZKÉN! tartottam a zászlót, amíg ősi jelképünket, a kettős keresztet Dr Hegedűs Lóránt felavatta. Miközben a félárbócra eresztett zászlainkat fútta a szél, mi elénekeltük a Székely himnuszt. Körbenéztem.Többünk arcán a megrendülés jeleit láttam. Még a gyerekek is néma csendben, kicsi mécsesüket kezükben tartva álltak meghatottan.
Én így emlékeztem meg a Nagyokról! Aztán holnap folytatom....


Ákos :1956

A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Elfelejt és nem örül
Ha emlékezem rád
Pedig éppen ötven éve
A béketűrés népe
Fellázadt és maga ment
A sorsának elébe

Fekete-fehérben menetelt szépen
A kritikus tömeg
Hitét a kínzókamrák
Sötét híre sem törte meg
Itt nem számít a rang
Hiába jön majd ezer tank
Ötszáz éve mindenkiért
Kondul a harang

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Piros a vér, az eskü fehér
De a gyom bizony zölden virít
Sekély sírodat őrzik, nehogy
Ledöntsd a Pokolnak kapuit
Ha elérhetetlen, szent a cél
Az elbukás is ünnepély
Néhány nap és kiderül
Hogy az ember mennyit ér

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad dalolni sem szabad

A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Nem érti, hogy miért kéne
Emlékezzen rád

Pázmány Péter : Mely üdvösséges a magunk ismerése

" Az oktalan állatok öltözve születnek.
Mihent születnek, járnak, úsznak, természetük
szükségére való eledelt munka nélkül találnak.
Minket a természet fegyvertelenül és mezítelenül
vetett a sok veszedelem közé.
És mikor születtünk, semmit sem tudtunk.
Első szónk és beköszönésünk sírás.
Születésünk után, mintha dajkáink volnának,
a sok betegségek és fájdalmak mindenfelől
megkörnyékeznek, úgyhogy sokkal többen vannak,
akik kisded korukban meghalnak, hogysem kik
emberkort érnek. Iszonyúság látni, minémű
mezítelen, erőtlen állapottal születünk."

Wass Albert: Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)

Wass Albert: Erdélyi fák között

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Összel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezökre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg..
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, de kétszer hullanak a falevelek...

Balázsovics Mihály: Engem is

Áttetsző kavicsok között lépked.
Nem gondol a holnapra, mára.
Tegnapok közé száműzött arca, mint a halál.
A folyó kanyarulatánál megáll, visszanéz jelenére,
beletúr az öklömnyi kövek közé.
Egy foncsorját vesztett tükröt tart maga elé.
Nem derül fel pergament színű arca.
Kiüti rámájából az üveget, s az üres
téglalapot a saját nyakába akasztja.
Lassan emelkedni kezd.
Zsugorodik árnyéka a fövenyen.
Egy fekete kő megszólal:
engem is temessetek el!

Dr. Papp Lajos szívsebész verse

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:
MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,...
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a ”rossz”, - erre van Istene!
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram!
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a ”nagyvilág”,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram!
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram!
LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a ”kisember” fillérekben számol,
Mikor drágaság az idegekben táncol,
Mikor a ”gazdag” milliót költ, hogy ”éljen”,
S millió szegény a ”nincstől” hal éhen,
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,
S kérd: Uram!
ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt – ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Mikor lázad benned, hogy – tagadd meg ”ŐT”,
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts!
S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…!
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne ess bele!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram!
MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a ”nagyhatalmak” a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó ”lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, S könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a ”rossz”, támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
AMEN!

UTÓHANG:
S akkor megszólal a MESTER, keményen – szelíden,
Távozz Sátán – szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitűek?
BÍZZATOK! Hisz’ én megígértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!

Weöres Sándor: Galagonya

Őszi éjjel

izzik a galagonya,

izzik a galagonya

ruhája.

Zúg a tüske,

szél szalad ide-oda,

reszket a galagonya

magába.

Hogyha a hold rá

fátylat ereszt:

lánnyá válik,

sírni kezd.

Őszi éjjel

izzik a galagonya,

izzik a galagonya

ruhája.

Csoda volt....

.....ami két napja történt. Koncertre mentünk. Ahogy máskor is. Hallgattuk, énekeltük, élveztük a zenét. Én különösen, mert elhangzott a legnagyobb kedvencem, amit sosem sikerül könnyek nélkül végighallgatni.... . Már-már vége volt, de még visszatapsoltuk őket egyszer, meg mégegyszer.  Ám ekkor csoda történt.
Megszólalt a zene, és  -ugyan előre nem beszéltük meg, de- mi egy emberként párszázan elkezdtük énekelni a dalt. Egyre bátrabban és egyre diadalmasabban.  Láttam, amint mások megfogják egymás kezét és felemelik a magasba, s ringatják, mint magas fákat a szél....Ekkor gondoltam egyet, s az egyik oldalamon álló Ismeretlen Ismerősnek odanyújtottam a kezem, s megkérdeztem:  "Elfogadod?", majd meglepett arcán átfutott a gondolat, hogy  "Miért ne?", s végül megfogta a kezemet. Másik oldalamon egy Ismerős Ismerős ugyanígy reagált. És közben a zenekar játszott, mi csak énekeltük a dalt töretlenül, együtt, egy emberként a Nyerges Attila helyett. Ő csak állt a színpad közepén. Meghatottság látszott az arcán. Csak nézett ránk, szemeiben néha megcsillant az öröm, néha a büszkeség látszott, de végig bújkált szemeiben valami különös csillogás, amit nem értettem....
Hazaindultunk. Már begyűjtöttem lányomnak az aláírásokat, ezúttal egy szép angyalos Magyar zászlóra, de az Attiláé még nem volt meg. Kerestük, de nem találtuk. Már az autó mellett álltunk, mikor az Ismerős Ismerős észrevette és szólt, hogy:  "Ott jön a Nyerges Attila".  Én odamentem hozzá, elnézést kértem, hogy most zavarom, "de én szeretnék egy aláírást a zászlóra" - mondtam, és a hátamon aláírta. Majd ezt és az aznap esti élményt amit kaptam megköszönvén búcsúzni kezdtem, mire Ő így válaszolt:
  "Nincs mit köszönnöd...Én köszönöm, amit ma kaptam Tőletek....mert ilyen még sehol nem fordult elő...".  Amíg ezt mondta végig a szemembe nézett. Szeme ugyanúgy csillogott, mint amikor hallgatott minket...
De még mindig nem tudtam mire vélni azt a furcsa tekintetet és csillogást amit a szemébe nézve láttam....
Alig egy nap telt el azóta, s ma este hallgattam a dalokat. Újra és újra felidéződtek a szombat esti élmények.Gondolkodtam, kerestem az okot, mi lehet az, amit az a barna szempár üzent nekem azalatt az egy-két perc alatt, amíg beszélgettünk. És akkor rátaláltam a Nem túl hangos könyvre. Meghallgattam az Öreg indián történetét, majd a Nagypapáiról mesélt. Elképesztő volt.... Kilelt a hideg és hol a sírás kerülgetett, hol meg mosoly futott végig az arcomon. Felismerni véltem a történet részleteit... Mintha az Apámról, a két Nagypapámról meg a gyerekkoromról mesélt volna.....Valósággal újraéltem kiskorom egy-egy meghatározó eseményét.  Kezdtem érteni.... Végül ráakadtam a Három nap-ra. Sírva végighallgattam, végül eszembe jutott egy dalt, amit már eddig százszor hallottam... és megértettem...!
Végig a fájdalom, a keserűség bújkált az öröm és a büszkeség egy-egy szikrája mellett.
Az mondják:  "A szem a lélek tükre."   S akik ezt mondják, mind igazat beszélnek. Higgyj nekik! Így van ez.
Velem ma este csoda történt....és én boldog és büszke vagyok, hogy a részese lehettem.

Köszönöm  Ismerős Arcok!

Köszönöm  Nyerges Attila ! 

A koncert képekben itt látható! (az általunk énekelt dal képei a 76. fotótól kezdődően láthatók, különös tekintettel a 79-es számú fényképre, ahol látható Nyerges Attila tekintete a csodát látva.)
Bi                                                           

Kezedben a sorsod...

Nincs rossz és jó.
Tanuld meg végre!
Mondták nekem emberek.
Ha valami történik veled, azt mind te akartad,
s nem más.
Kezedben a sorsod, a lehetőség,
mint minden embernek és állatnak a világban.
Dühös vagy?
Te akartál az lenni…
Fázol?
Te nem öltöztél föl…
Sírsz?
Te akartál megtisztulni…
Boldog akarsz lenni?
Akarj az lenni…
Magányos vagy?
Nézz magadba….miért?
Ha bezárod a kaput, senki nem megy be rajta,
ha kinyitod, tiéd a világ.

(Doke)

Polyák Csaba: A titok

Esteledett. A horgász egyre reménytelenebbül kémlelte a sötétbe burkolózó folyót. Néma csend vette körül. Szerette ezt a csöndességet, a folyó hátán is olyan magányos volt, mint az életben. Nem háborgatta senki. Úgy döntött, felnézi az egyik botját, hátha az óvatos keszegnép megtréfálta vaksi szemét, és észrevétlenül csenték el a pontyoknak szánt csemegét. A csali azonban érintetlen volt. A horgász mélyet sóhajtott, és óvatosan visszapöccintette a horgot a csónak előtti bokor tövéhez. Csalogatásképpen egy-egy marék kemény tengerit hintett az alig mozduló vízbe. „Lehet, felesleges ez az erőlködés, és jobb lenne, ha haza indulnék?”, gondolta magában. Otthon azonban nem várja már senki. Felesége rég a faluvégi öreg temetőben pihen, gyermekük nem született, így csak magáról kell gondoskodnia.

- Jó nekem itt – hessegette el magától az indulás gondolatát. Kényelmesen elhelyezkedett a csónak deszkáján, zsebéből cigarettát kotort elő. A felvillanó láng bíbor pírba vonta a horgász arcát. Mélyet szívott a cigarettából, és mintha sóhajtana, lassan, hosszan fújta ki a kékes füstöt. Feleségére gondolt. Nehezen viselte a magányt, és előle csak az emlékeibe menekülhetett. Itt elrejtőzhetett a magány elől az ifjúkori szerelmes találkák, lányforgató bálok vidám zsivaja, a hosszú, forró májusi éjszakák emlékei között. Felesége úgy fogadta el őt, ahogyan soha senki. Minden hóbortjával, különcségével együtt. Ezek közé tartozott a horgászat is. Sokat járták együtt a vizek partját, és sokszor érte őket a nyáreste a folyó hátán. Ez volt itt a kedvenc helyük a folyón. Csendes, éppen csak mozduló víz, a partról beszakadt fák-bokrok adta halbölcső és rejtekhely. Itt mindig el tudtak rejtőzni a világ elől. A horgász a csónak végét nézte. Mintha most is ott ülne felesége, mint azon a napon, mikor először jöttek ide. A horgász emlékei között keresgélt, és amit talált, attól mosoly suhant át megfáradt arcán. Igen, tisztán emlékezett minden pillanatra!

Fiatal házasok voltak, a hétvégét mindig közös programokkal töltötték. Ritkaságszámba ment akkoriban, hogy ilyen közös hétvégi program akár a horgászat is lehet. Ők azonban szerették a vén folyót, és mivel mindketten a partján nőttek fel, családtagjuknak is tekintették. Tudták, hogy a víz adhat és elvehet. Hordozhat hátán örömöt, bánatot egyaránt. Ha alázattal közelítenek hozzá, megismerik és tisztelik törvényeit, nem fog senkit sem bántani. Mindketten tudták ezt, és a folyó nekik mindig jó barátjuk volt. A falubeliek csodabogárnak tartották a fiatalokat, hiszen ki látott már olyat, hogy egy nő az urával horgászni jár? Ez őket cseppet sem zavarta, vidáman siklott alattuk az öreg faladik. A fiatal férj evezett, párja a csónak orrában hagyta, hogy a napsugarak finom pírt fessenek fehér bőrére. Pontyozni igyekeztek egy új helyre, amit a férj fedezett fel a minap. Ideális helynek tűnt az aranyhasúak számára, és erről a tényről szerettek volna megbizonyosodni. A kanyar utáni belső ívnek kormányozta a csónakot, és hamarosan csobbantak is a nehezékek az alig 2-3 méteres vízben.

• Itt jó lesz! – szólt a férj.
• Veled bárhol, drágám! – kacérkodott a feleség.

A botokat felszerelve hozták, a horgokra gyorsan felkerültek az előző este főzött aranyló szemek. Az előttük lévő bokor tövét megszórták pár marék kukoricával, majd mindkét bot horgát a bokorsor elé vetették. A halak nem rontottak rögtön a horgokra tűzött finomságra, ezért volt idejük egymásra. Összebújtak, és együtt álmodoztak. Rengeteg tervük volt, és még nem tudhatták, mit hagy majd jóvá ezekből a sors. Az első hal a férj horgán jelentkezett. A bot spicce előbb finoman, majd egyre határozottabban bólintott a víz felé. A rutinos horgászt azonban nem tudta becsapni. Rövid tusakodás után a merítőben pihegett a folyó nevelte szépséges aranyhasú. Mindketten örültek a sikernek, hiszen maguk választották a helyet, és érezték, tartogat még meglepetéseket a folyó ezen aprócska szeglete. Attól a naptól kezdve rendszeresen jártak oda. A folyó bőkezűen mérte kincseit, de a házaspár csak annyit fogadott el ebből, amire feltétlenül szüksége volt. Inkább a csendet, a békét élvezték. Egy szép nyári napon a szokottnál tovább maradtak. Egész nap nem sikerül semmit sem fogniuk, de makacsul kitartottak. Már a Hold világította be a folyót, mikor a feleség botja megindult a víz felé. A vékonyka üvegbot a megiramodó nyers erőnek engedelmeskedve pillanatok alatt karikába hajlott.

• Gyere, segíts! – kért segítséget az izgatott férjtől.
• Ez a Te halad, ezt neked kell megfognod, drágám! Ne félj, melletted vagyok.

A törékeny testben kemény akarat lakott, és ezt a hal is megérezhette. Minden trükköt bevetve igyekezett szabadulni. A feleség azonban kitartott, és ez a kitartás meghozta gyümölcsét. A holdfényben hamarosan egy közel 8 kilós sodrófa ponty körvonalai tűntek föl. Fáradtan, megadóan csúszott a merítőbe.

• Csodálatos! – lelkendezett a feleség.
• Ahogyan Te is! – simogatta meg a férj kedvesét. Mi legyen vele? Szeretnéd megmutatni mindenkinek?
• Nem. Legyen ez a hal csak a mienk! Elég, ha mi láttuk. Legyen ez, a mi titkunk.

A szépséges, fáradt harcost együtt csúsztatták a vízbe, majd egy pár pillanatig a csónak mellett tartották, hogy a folyó felfrissíthesse a kábulatból. Fröccsenő vízpermettel búcsúzott.

• Hát elúszott a mi kis titkunk! – szólalt meg a férj.
• Tévedsz, drágám. Mindig itt lesz velünk!

A bot csörömpölve indult a víz felé, egy pillanat alatt visszarántva a horgászt jelenbe. Tétován vágott be a nekiiramodó halnak. Érezte, komolyabb ellenféllel van dolga: az első heves kirohanás a rutinos, öreg halakra jellemző, komótos úszásra váltott. A horgász eleinte kapkodott, de később egyre magabiztosabban irányítgatta a fáradó halat. A Hold sok év után újból egy termetes pontyot, és egy boldog horgászt vont ezüstös fénybe. A horgász pár percig a halat csodálta, majd óvatosan felemelte, és a vízbe tette. Érezte, hogy újból átjárja az a régi érzés. Feleségére gondolt, és már nem volt magányos. A közös titkuk újból elúszott, és helyére az emlékezés vonta sima víztükörben egy boldogabb ember nézte tükörképét.

Ezt ma olvastam....   Köszönöm Gyurkusz!

Wass Albert: A nyár ment át az erdőn

Wass Albert

A nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt,

Hiába volt felhőbe-halt a lelke:

azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol csodakönnyű,

s az izgatott fák halk morajra keltek,

Harangvirágok összecsilingeltek,

s egyszerre feldalolt minden madár:

"A Nyár! A Nyár! A Nyár!"

A nyár megállt,

és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét és ment tovább.

A bükkök alján elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent katonái

tisztelegve álltak sorfalat.

Az Árpád-sávos lobogó története

Amire büszkék lehetünk:
A magyarság egyik legmeghatározóbb szimbóluma. Az Árpád-sáv több évszázados történelmünkhöz, hagyományainkhoz kötődő szimbólum. Háborúink, rendszerdöntő forradalmaink, nemzeti tragédiáink nem tűntek el nyomtalanul, hanem ma is élnek, lobognak zászlóinkban.

Az Árpád-sávos zászló az Árpád-házi uralkodók XI. századtól használt piros-fehér sávos lobogója. Nagy a valószínűsége annak, hogy e zászló Álmos nagyfejedelem által szervezett és létrehozott nemzetszövetségnek a központi zászlaja volt, amelyet a Vérszövetséggel szentesítettek. A piros az uralkodó, míg a fehér a főúri réteget képviselte, mert a hatalom e szövetség értelmében megosztott volt. Jellemző a magyar történetírásra, hogy nem tartotta fontosnak e zászló mibenlétének kikutatását és tudatosítását. A négy piros és négy fehér sáv pedig arról tanúskodik, hogy e szövetséget nem hét, hanem nyolc nemzet (törzs) kötötte. Erre lehet következtetni a fejedelmek számából is; Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Összesen nyolc. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a szövetség szervezőjének, és választott nagyfejedelmének, Álmosnak ne lett volna saját nemzete, így katonasága. A legvalószínűbb, hogy a Kürtgyarmat nem egy nemzet (törzs) volt, hanem kettő; Kürt és Gyarmat, melyeket kis lélekszámuk miatt, hadászati célból egybe tettek, de a nemzetszövetségben - melyet vérszerződés név alatt ismerünk - teljes jogú szövetkezők voltak. Persze, más megoldás is elképzelhető, mint például a csatlakozó kabarok, vagy már a Kárpát-medencében lévő avarok és székelyek, mint a nyolcadik szövetkezők. (Radics Géza)

Később a magyar címer részévé vált. Szent István első király (1000-1038) pénzein is már föltűnik egy sávozott zászló, méghozzá egy „királyi lándzsa" (LANCEA REGIS) körfelirattal. Ez a korábban a királykoronázáskor használt lándzsára utal, amelyen egy sávozott zászló található. Az Árpád-ház dinasztikus jelképének legrégebbi biztos címerábrázolása I. Imre magyar királynál (1196-1204) tűnik föl. A XIV. század közepén készült Képes Krónikában nemcsak az ábrázolt zászlókon, hanem a királyok öltözékén is ez látható. Az alábbi iniciálékban

Szent István és III. Béla látható az Árpád-sávokkal. A sávok száma koronként különböző volt (7 és 12 között változott), mígnem a XVI. századra állandósult nyolcban. Előfordult, hogy föliratokkal, ill. a korai időkben oroszlánokkal (királyi jelkép) díszítették. Werbőczy 1514-es Hármaskönyvének (Tripartium) allegorikus magyarázata szerint a sávozás „a négy ezüstös folyót" (Duna, Tisza, Száva, Dráva) jelképezi. Radics Géza szerint azonban téves ez a felfogás. Mi történt ugyanis a Marossal? Az Erdélyimedence vízlevezetőjével? A Kárpát-medencének öt nagy folyója van. A Maros tehát semmi esetre se maradhatott volna ki.
A kutatók egy része ázsiai eredetűnek tartja, sumér, iráni vagy más ázsiai hatásokat próbálnak igazolni. Perzsa, pontosabban iráni hatás ugyanis érhette a honfoglalás kora előtti magyar törzseket, ázsiai kapcsolataik pedig lehettek a honfoglalóknak.
A miniszterelnöki eskü letételekor a nemzetiszínű zászlót - az Árpád-sávos zászlóval, mint a történelmi zászlók egyikével - díszőrség kíséretében viszik az eskütétel helyszínére.
Az Árpád-sávos szimbólum számos - főként katonai és rendvédelmi - szervezet címerének alkotóeleme.
A nyilas uralom alatt használt zászló felépítése: 9 sáv, 5 piros és 4 fehércsík, a zászlóban elhelyezve a H-betűvel díszített - zöld színű nyilaskeresztes jelvényt. Ez ma tiltott önkényuralmi szimbólum. Abban is különbözik az Árpád-sávos lobogótól, hogy az a nyolcszor vörössel és ezüsttel vágott magyar címerrel ellentétben kilenc sávot - öt piros, négy fehér - tartalmazott.
A nyilas időkben használt új típusú "Árpád-sáv" a mozgalom szándéka szerint a megújítandó magyarság öt - egymást feltételező - társadalmi csoportját (a nemzettartó paraszt, a nemzetépítő munkás, a nemzetvezető értelmiség, a nemzetmegtartó nő-gyermek-ifjúság, a nemzetvédő fegyveres erők) jelképezte (öt vörös sáv), amelyet a hungarizmus erkölcsi (kereszténység), szellemi (nacionalizmus) és anyagi (szocializmus) alapjai, valamint a magyar nemzetet és a Kárpát-Duna Nagyhazát alkotó népszemélyiségeket (magyarság, szlovákság, ruszinság, románság, németség, szerbség) összefogó konnacionalizmus tartanak össze (négy fehérsáv).
Az Árpád-sávos zászlón csak „csíkok" vannak. Piros és fehér sávok négyszeri ismétlődése látható, azaz legfelül piros, alul pedig fehér sáv van. A színek jelentéséről ma is vita folyik, mint például, hogy a piros a vér, a fehér pedig a szabadság szimbóluma, ezek viszont csupán feltételezések. Jelentése utalhat az erőre, esetleg az előkelőségre, a gazdagságra. Más vélemények szerint az élet és a halál fölötti rendelkezés jogát is kifejezhette, a vér színeként. A mai magyar zászlóban egyébként a vörös (piros) szín az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelképezi.
Az Árpád-sávok később is visszatértek az Anjouk, majd Mátyás király zászlójában. A kurucok is használták a Rákóczi- szabadságharcban, ők viszont egy „apró" módosítással - a királyi zászlóval ellentétben ők csak hét sávot használtak -, lehagyva az alsó fehér vonalat.
Az Árpád-sávos zászló, gyökereink jelképe, őseink hagyatéka. Eredeti jelentését nem írhatja felül semmi és senki. A Magyar Posta 1981-ben emlékezett meg ősi, történelmi zászlóinkról, amikor is kiadott egy bélyegsorozatot, melynek az első bélyegén (40 fillér) az Árpád-sávos zászló díszeleg. Ezt követte a Hunyadi ~ Bethlen Gábor ~, Rákóczi ~, 48-as Honvéd ~ és a Csepeli Vörös Ezred zászlaja.
Forrás

Az aradi Tizenhárom !

Barabás Miklós litográfiája

Knezic Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos

Emlék

 Kerecseny János

AZ ARADI TIZENHÁROM

 

Döbbenet volt az ország lelke akkor,
Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
Vijjongva szállt a zord halálmadár,
Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
Sötétség lett urrá e szent hazán,
Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon_
Az aradi Tizenhárom!....

 

Az Óriás, ki lelke tűzborával
Tízmillió magyart harci lázba vert,
Lángajkára fagyott utolsó dalával
Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava,
Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zúgott a holt Petőfi sóhaja,
Mint üllőn csengő, villámló vasok
S végig dörögte a  vérszagú világon:
Az aradi Tizenhárom!....

 

Egy szó jajdult csak a meghőkölt világon  -
Még a kancsukás cár is felnyögött -
A frank, a belga, német és angol határon
Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött.
Döblingbe űzött börtön posztján
Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar,
Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán,
Ki kétségbeesetten saját husába mar,
A boltra írta:  -  mint gyújtó, égi járom:
Az aradi Tizenhárom!.....

 

Öklét rázta a Becsület szava,
A Jog, Igazság, Szeretet felordított,
Kegyelmet kért a félvilág maga,
Ám a győző halálharangot kondított.
S az őrült ördög, a fattyúvérű rém,  
A hesseni herceg szerelem fia.
Hóhér - Haynau, kinek gyilkolás volt a kéj,
Akarta, hogy vérben égjen Hunnia
És fennakadt a szörnyű vérvádon:
Az aradi Tizenhárom!...

 

A döbbenet tépett milljó szív-eret,
Egyetlen sóhaj morajlott tova:
De nem mozdult meg a lelkiismeret.
S a hősöknek meg kellett halnia!
És meghaltak, dicsőn, mint az istenek...
Életük munkája: történelem.
Nevük tizmillió magyar szívben remeg
S élni fog, amig csak egy magyar terem!
Dicsőségük zsoltár a honfiszájon:
Örökké él az aradi Tizenhárom!...