Valakinek!

Márai Sándor: Füves könyv

63.
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok -emberek, eszmék, helyzetek-,
melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Kormorán: Isten ujja megérintett

Volt valamikor egy régi világ
Akkor élt apám, dédapám, nagyapám,
Tették a dolgukat, nem kérdeztek semmit,
Tudták az életet, jó volt magyarnak lenni!

Jött valamikor egy másik világ
Jött a zöld szemű Rózsa, jött a Kormorán.
Lett egy nagy család, lesz mit elmesélni
Volt valahol egy hely, hol jó volt magyarnak lenni!

Van nekünk egy zászlónk, mit nem téphetnek szét
A színek maradnak, akármilyen a szél
Álmaimban álmodtam, jó lenne szeretni
Legyen olyan hely, hol jó magyarnak lenni!

Legyen végre egy ország, hol a szavakat kimondhatják!
Legyen végre egy nép, mely elmondhatja kínját!
Legyen végre sok ember, kik tudják, hol a mennyország!
Az lesz az a hely, mit úgy hívnak Magyarország!

A csillagok messze a Föld szívébe látnak
Kik hosszú úton vándoroltak, itt hazát találtak
Ha elvették, mi Tiéd volt, vissza kell azt venni!
Isten ujja megérintett: jó lesz magyarnak lenni!

Október 23-án ....

"A háromszín-lobogók mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,



s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy a pesti utcán hullt a vér."

/Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán/

Főhajtásul az '56-os hősöknek

"Alig kóstolhattam, mégis nagyon jóízű volt
- Győzelem és a szabad élet - minden erről szólt
Nem kell néznem anyám arcát
Apám rég feladott harcát
Öröm lesz a szívekben már végre

Aztán hajnal négykor, furcsa hang a rakpart felől
Az álom még bírja, húzna vissza, de az agyam már vacog elöl
Az nem lehet, hogy apám sír
Szeme, mint a nyitott sír
Magyarország sikolya száll a szélbe'

Hogy lehessen még magyar haza
És hogy soha ne vesszen el
Írd a falra, hogy "ruszkik haza"
És tedd, amit tenned kell
Ha veszítünk, még vagy negyven évig
Esélyünk sem lesz
Ne azt kérdezd, hogy honnan tudom
Csak higgy nekem, ha szeretsz

Csendben osontam ki, tudtam jól, hogy nem mehetek
Nem vagyok hős, csak magyarul élek, erről meg nem tehetek
A Széna téren a halált néztem
A Corvin közben nagyon féltem
És emlékszem az utcákon folyó vérre

A cella mélyén, a nemlét szélén, arra gondolok
Tudják-e majd, hogy ki voltam én, ha holnap majd meghalok
Azután hogy fejbe lőnek
Szöges dróttal összekötnek
- Jobban félnek tőlem így, mint élve

Tesz-e valaki bármit, hogy ne takarja szenny a nevünk
Lefogják-e tisztességgel földbe vakult szemünk
Lesz-e olyan, ki érti
Most azért lehet itt élni
Mert mi felemeltük a lyukas zászlót az égre."

/Ismerős Arcok: Ruszkik haza/

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,

ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón he1yetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.

/Wittner Mária : 1989. október 23./

Valamikor régen
nagy fehér házban éltem ,

teteje volt a csillagos ég,
alja a folyóhoz leért.
A reggeli napfény,
felsétált a lépcsőn ,

friss gyümölcsök illatával
asztalunkhoz tért .

Valamikor régen
a zsalukon zöld volt a festék ,

a délutáni szellőt
virágszirmok kísérték .

Csengő szólt a vacsorához
friss hús volt a tálon ,

apám, anyám, testvérem
énekemre táncolt

Valamikor régen
csillagot kerestem
ott abban a házban
önmagamra leltem ,

de elhurcolták anyámat ,

apámat megölték,
a ház fehér falát

kereszttel megjelölték.

Testvéremet elvitték katonának ,

az utcákat jártam,
mint piszkos, gyűlölt árva.
egy nap hazajött bátyám
aludni készültem éppen ,

a romok között hol egykor
oly boldogan éltem

Szálljon a kék madár ,

szálljon az ember szívére ,

adjunk egy szál kék virágot
mindenki kezébe!

/Kormorán: A történet/

....a Lányommal és a Barátaimmal összegyűlve, egymás lakóhelyére,

a környező településekre együtt elzarándokolva együtt mi így

adóztunk hősi halottaink emlékének!

Wickeynek!

 Wickey!
Köszönöm, hogy gondoltál Rám!
Számomra is kettősség jellemzi ezt a napot! Ünnep számomra azért, mert a Nagypapám és kortársai merték vállalni hitüket, és mertek hazaszerető szívük szavának eleget tenni. Ugyanakkor szomorúság tölti el lelkemet azért, hogy ártatlan emberek életüket vesztették, családok, barátságok, szerelmek szakadtak szét, gyerekek váltak félárvává.
Ezért volt tegnap néhány apró könnycsepp a szememben. Szomorúan hallgattam végig Murányi Levente beszédét, melyben személyes élményekkel és érzésekkel átitatva beszélt arról a bizonyos napról, ahol többen a hazájukért hősi halált haltak. Ugyanakkor örömmel és BÜSZKÉN! tartottam a zászlót, amíg ősi jelképünket, a kettős keresztet Dr Hegedűs Lóránt felavatta. Miközben a félárbócra eresztett zászlainkat fútta a szél, mi elénekeltük a Székely himnuszt. Körbenéztem.Többünk arcán a megrendülés jeleit láttam. Még a gyerekek is néma csendben, kicsi mécsesüket kezükben tartva álltak meghatottan.
Én így emlékeztem meg a Nagyokról! Aztán holnap folytatom....


Ákos :1956

A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Elfelejt és nem örül
Ha emlékezem rád
Pedig éppen ötven éve
A béketűrés népe
Fellázadt és maga ment
A sorsának elébe

Fekete-fehérben menetelt szépen
A kritikus tömeg
Hitét a kínzókamrák
Sötét híre sem törte meg
Itt nem számít a rang
Hiába jön majd ezer tank
Ötszáz éve mindenkiért
Kondul a harang

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Piros a vér, az eskü fehér
De a gyom bizony zölden virít
Sekély sírodat őrzik, nehogy
Ledöntsd a Pokolnak kapuit
Ha elérhetetlen, szent a cél
Az elbukás is ünnepély
Néhány nap és kiderül
Hogy az ember mennyit ér

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad dalolni sem szabad

A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Nem érti, hogy miért kéne
Emlékezzen rád

Pázmány Péter : Mely üdvösséges a magunk ismerése

" Az oktalan állatok öltözve születnek.
Mihent születnek, járnak, úsznak, természetük
szükségére való eledelt munka nélkül találnak.
Minket a természet fegyvertelenül és mezítelenül
vetett a sok veszedelem közé.
És mikor születtünk, semmit sem tudtunk.
Első szónk és beköszönésünk sírás.
Születésünk után, mintha dajkáink volnának,
a sok betegségek és fájdalmak mindenfelől
megkörnyékeznek, úgyhogy sokkal többen vannak,
akik kisded korukban meghalnak, hogysem kik
emberkort érnek. Iszonyúság látni, minémű
mezítelen, erőtlen állapottal születünk."

Wass Albert: Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)