"Nem élhetsz mások elvárásai szerint. Azt kell tenned, amit te helyesnek gondolsz, még akkor is, ha ezzel megbánthatsz olyanokat, akiket szeretsz."

2012. január 8.

In memoriam ... Wass Albert ...


Madéfalva, 1764. január 7.

Így ír Székelyföld című könyvében Orbán Balázs erről a szörnyű népírtásról:

"(...)
  Csicsóra, onnan a Hidegvíz és Várpataka közti Mórhegyese alján fekvő Madéfalvára mentünk.Van-e székely és egyáltalában magyar, kinek keblében fájó érzeteket ne ébresztene e név? van-e emberi kebel, mely fel ne lázadna a madéfalvi embertelen vérfürdő emlitésénél? Itt van a székely nemzet siciliai vecsernyéjének helye, itt a politikai Bertalan éjjelének gyászos emléke, ott lebeg e táj fölött mint vészes fergeteg e szó: Siculicidium: s minő gúnyja az eseményeknek, minő intő szava a történelemnek! A magyar nemzet önkényt, szerződésileg, alkotmánya biztosítása mellett királyának választja az osztrák császárt, ki és utódai esküvel erősítik meg a nemzeti alkotmányt, a haza szabadságának és függetlenségének e szent palládiumát, s midőn ezen eskük és biztositékok daczára az uralkodók vagy inkább az azokkal játékot üző kormányférfiak sérteni, megszegni kezdették a nemzeti jogokat, akkor az örökségéhez, nemzeti lételét biztositó alkotmányához rendületlenül ragaszkodó nemzet fegyvert ragadott oltalmára s Rákóczinak zászlai alá gyülve, évtizeden át harczolt legtöbbször győzelmesen, de elvégre is ármány és árulás megbuktatá, mire a jogvédő hősök kegyetlen üldözése mindenfelé megkezdetett, a visszatorlás és bosszu szörnyének emberélettel táplálkozó falánk torka tátongott az elbukott haza fölött.
Ezen korban, nevezetesen 1708-ban febr. 9-én Madéfalván tették le a felcsíkiak a hüség-esküt Leopoldnak, ez év oct. 1-én e faluban jött össze Csík, Gyergyó és Kászon szék közgyülése, melyen kegyetlenül szigoru rendeletek hozattak a honvédő kuruczok ellen, halál mondaték fejére annak, ki a forradalmiakkal czimborál, ki azoknak élelmet, menhelyet ad, ki fel nem jelenti, el nem fogja a hazájokban hazátlanul bolygó hazafiakat.
Később Mária Terézia ül Ausztria ingadozó trónjára, egész Európa harczra kel a nőuralkodó ellen, s e válságos perczben, midőn hadseregei megsemmisitvék, midőn minden életremény, minden menedék veszve van: akkor az elhagyott királynő a magyar nemzet védelmébe ajánlja magát, és a nemzet szembe száll Európával, százezrek életével, roppant anyagi áldozatokkal megmenti az ingadozó trónt, és a bizosított trónra ülteti a győzelem dicsfényével környezett királynőt. Emberileg egy nemzetnek ily lovagias, ily ildomos, ily önfeláldozó eljárása jutalmat érdemle, s oh sötét hálátlanságnak legsötétebb tette! mi történik? Az ország kormányzóját küldik a Székelyföldre, hogy erővel szedjen zsoldosokat azon nemzetből, mely annyi harczost önként ada. Megérkezik e kor Nerója Bukow toborzó hadseregével, hogy összeirja a hadképes népséget, a nép zugolódik, vonakodik felvenni az erőszakosan nyujtott fegyvert, Bukow 1764 jan. 17-re Mádéfalvára hivja egybe tanácskozásra a székelységet.
Össze is gyül ez a Csomortány feletti Szalonka völgyébe, honnan szép módok és igéretekkel lecsalja Rákosra, vagyis azon helyre, hol ős időkben is tanácskozni szokott volt a székely nép, a még csak pálczát sem vivő fegyvertelen nép egész bizalommal seregel egybe, csak azért, hogy a népjog-tiprás ellen békés óvást tegyen. A népgyülés hivatkozva az uralkodótól nyert kedvező válaszra, kérvényt szerkeszt, melyben a népjog elleni erőszakoskodás felfüggesztését kéri. Ezen több ezrek aláirásával ellátott kérvény átadására és a nép ünnepélyes óvásának kijelentésére szónokul Boross Istvánt választák meg, mellé adván minden faluból egy-egy oratort. A béke fehér lobogójával vitte ezen küldöttség a póznára szegzett kérvényt, de midőn a madéfalvi Vargaszegből kibontakoznának, az éjszaka oda felállitott ágyuk eldördültek, elseperve első sorban a küldöttséget, felrettentve a bizalmas, fegyvertelen népet, kikre iszonyatos ébredés várt, mert az ágyuk jellövésére a falut észrevétlenül körül fogott katonaság megrohanta a védteleneket. Végrehajtatott a gyáva népöldöklésnek legiszonyúbb tette, mely által a megdöbbentett székelységet a fegyver felvételére erőszakolták*.
Azokat, kik ezen népgyilkosságban elestek, összegyüjté a nép, és eltemette Csicsó és Madéfalva között. Ott van most is a Vészhalom nevü nemzeti sir, azok pedig, kik ezen ujabb Bertalan-éj iszonyait rendezték, gúnyt üztek még sirjából is az ártatlanul legyilkoltaknak, mert oda emléket emeltek, melyre felvésték:
„Domita siculorum superbia hic jacet”;
túlfelére titkon igaz kéz azt véste:
„Itt emelt magának a gonoszság Oltárt
Mond el hóhérinkra a CIX-k Soltárt.”
Ez emlékét a sir nyugalmát sem tisztelő, hetyke gonoszságnak, a hatalom vérengző túlkapásának e szégyenkövét, József császár ittjártakor elpusztittatta. Sokszor emelt azután emléket e helyre a nép, de a még övéinek gyászolását, az elhunytak hamvainak kegyeletes tiszteletét is eltiltó kegyetlenség azt mindig szétrombolá. Most egyszerü fakereszt áll az ut mellett, ezen felirattal:
„Ezen kereszt állittatott emlékül kik itt nyugosznak az 1764 veszedelemtől.”
Legsajátságosabb pedig az, hogy e kereszt 1852-ben a legnagyobb önkény korában emeltetett; még nagyon gúnyja az eseményeknek, hogy ezen gyáva hidegvérű népgyilkolás éppen Madéfalván követtetett el, hol néhány évtizeddel azelőtt hűség-esküjét tevé le a nemzet, a kormány ellenei fejére halált mondva és néhány évvel azután, hogy a nemzet elvérzett a trónnak védelmében kifejtett, Európát megrenditő harczokban, éppen azon uralkodó alatt, kit a nemzet erős védkarjai mentének meg az elbukás és megsemmisüléstől, s valójában a: „Moriamur pro Rege nostro” képnek szomoru társképe (pendant) a sötét vérrel szinezett madéfalvi Siculicidium*
A fegyverfeladás és a madéfalvi vész oly történelmi események, melyek még kellőleg felderitve nincsenek; a történelmi felelősségnek terhelő öntudata nem engedte e tárgynak szellőztetését mindeddig. S mivel ez még homályba van burkolva, e leplet a történeti igazságról felemelni tűztem ki feladatul; miért a madéfalvi vészt és azt megelőzött eseményeket röviden dióhéjba szoritva, itt elmondani szükségesnek hiszem. Adataimat Losteinertől, az egykoru történésztől veszem, ki, mint egész munkájában kormányérzelmű ember, bizonynyal nem tulzott, s az eseményeket kellő higgadtsággal, történészi szigorral adta elő.
1762-ben oct. 24-én vette a fegyverfeladási kisérlet legelőbb kezdetét. Bukow a megjelölt napon tisztikarával Gyergyó-Sz.-Miklósra ment, hogy a népet zászló alá eskesse. Ambrus Ferencz, a nép orátora azonban kilépett, s ünnepélyesen ellenemondott a tervbe vett népjogsértésnek, mit a nép hangosan helyeselt. Másnap Ambrust, mint legbefolyásosabb egyént, Bukow magához hivatta, sajátkezüleg töltött neki bort, hizelgett, marok aranynyal kinálta, de ezt Ambrus (s társa, kinek nevét kiolvasni nem tudom,) határozottan visszautasitván, Bukow keményen fogva, rájok kiáltott, hogy: „Vagy vegyék rá a népet a fegyverfelvételre, vagy meg kell halniok.” Erre a regulusi lélekkel biró Ambrus dörgő hangon viszonzá: „Inkább meghalunk, mint nemzetünk szabadságát eladjuk, nem vall igen nagy kárt Gyergyó, ha engem felakasztatsz is.”
Vasba is verték a bátor lelkü szónokot, mit a nép megtudva, iszonyu orditással rohant Bukow lakára, ajtót ablakot bevert s berohanva, követelte orátora szabad lábra tételét, mit a megrettent Bukow nem csak megtett, hanem a nép megvendégelésére 8 aranyat rendelt; de a nép ekkor összeseregelvén, tölténytartóit, ruháit az ablakon dobálta be, egy bekiáltott „lőcsig üsd az ilyen adtát.” Bukow és kisérete már élteért remegett, s csak miután a fegyverlerakásba beleegyezett a kormányzó, akkor oszlott szét a kitörés perczén állott nép. Igy nem boldogulhatván, a rábeszélés módját vették elő; Siko József sz.-miklósi lelkész szép szóval és vesztegetéssel 40 sz.-miklósit rávett a felesküdésre; az ily módon való felesketés a falukon is folyt, az ellenszegülőket, azok közt Ambrust is, egyenkint elfogva, a csík-szeredai várba hurczolták, hol nehéz vasban tizennégy napig raboskodtak.
Gyergyóból Bukow oct. 26-án Csíkba jött, Csík-Szeredára gyüjtötte össze a felesketni akart népet, ezek szintén ellentmondtak, s minden fenyegetés daczára lerakták fegyvereiket; ezt tették Taploczán a felcitált háromszékiek is. Ujból a vesztegetés fegyverét vették elő; 7 szent-imreit ekként megnyerve, Siko és Lukács sz.-domokosi pap s mások bujtogatására vagy százan felvették a fegyvert és az esküt is letették.
Az idegen tisztek a fegyvert felvettek közt annyira elhinték a polgáriak elleni gyülöletet, hogy testvért testvér ellen ingereltek, sőt annyira elnézték minden kihágásukat, hogy ezek fegyveresen rohanták meg a nemesek és polgári hivatalnokok lakjait, s azokat kirabolták, a közpénztárakat lefoglalták. Ez volt a csalétek, hogy minél többeket a fegyverfelvételre birjanak. 
Az 1763-ik év szomoru előjelekkel köszöntött be; jan. 6-án rémes tünemények látszattak az égen, tüzgomolyon ülő lovag, mely Madéfalvától Csík-Szereda felé vonult, tüzes kardot forgatva kezében; egy 6 kecske által vont tüzes kerék, melyet fő nélküli ember követett, (bizonyosan valamely üstökös). 
A székelység Lázár Imrét küldötte a trónhoz, hogy ezen türhetetlen állapot megszüntetése iránt a felség rendeletét kikérje; az általa lehozott (jan. 6-ról kelt) leiratban azt mondja a Felség, hogy mi azon már kiadott rendeletünket, hogy senki az uj katonák közzé (hanem ha önkényt való jó kedvéből adná arra magát) be nem vétetik, változatlanul megtartani akarjuk, stb. Ezen decretum kihirdetésekor a felesküdtek is mind összerakták az országutra fegyvereiket, egy gyönyörü, a székely ős jogokat felfejtő feliratban a felségnek felterjeszték bántalmaikat, sérelmeiket, a nemzeten elkövetett erőszakoskodásokat, melyet egy küldöttség vitt fel Bécsbe, honnan Siskovits József tábornok küldetett le a dolog állásának megvizsgálására; ki ez év pünköstjén Szebenbe ért, honnan elindult Fogarasba, hol azonban megbetegedvén, visszatért; a székelyek memorandumot küldöttek hozzá is, de daczára ennek, leindult a katonai commissio Lázár János, Bethlen Miklós és feles katonaság kiséretében. 1763-ki nov. 24-én Csíkba érkeztek, onnan 26-án Gyergyóba mentek, a nép az erdőkre menekült, de halálbüntetés alatt visszarendeltetvén, egy hónap alatt Gyergyóban felerőszakolták a fegyvert.
Karácsonkor Csíkba jöttek, dec. 26-án a felső falukban feladván a fegyvert, Taploczán ütöttek tanyát. Ős szabadságaiknak, szentesitett kiváltságaiknak ily megsértésén felindulván a csíkiak, a távoli Szalonka völgyébe gyültek össze Sz.-János ev. napján, itt elhatározták, hogy a háromszékieket is szólitsák fel ellentmondó votumaik beadására, hogy igy kérelmöknek nagyobb nyomatékot adjanak. Ennek kövétkeztében 1764. jan. 2–3-án a faluk küldöttségeiből 700 ember gyült össze a havas rejtett völgyébe, békés, fegyvertelen nép, mely tanácskozni, kérvényt aláirni gyülekezett. **
A commissio ezen gyülekezet szétoszlását rendelte, s midőn eredménye nem volt, a Szalonka-völgyben levőknek nejeit, gyermekeik több izben katonák által üzette ki lakjaikból, s sanyagu hideg időben künn tanyázni kényszeritette azért, hogy ezek nyomora, szenvedése átal kényszeritse szétoszlásra a népet. Ezen neroi kegyetlenség után a commissio Rákosról Taploczára jött jan. 5-én, a nép is, szám szerint 5000, a Szalonka patakából Rákosra és Madéfalvára huzódott, azon szándékkal, hogy kérvényöket a commissiónak beadják. Az ezerek aláirását befoglaló könyv 6-án be is nyujtatott a nép orátorai által, melyre Bukow sajátkezüleg azt irta: „Cras 8-va hora accipietis resolutinem.”
Sötét viharos éj volt; annak sötét leple alatt készült el a legiszonyubb gyilkolás ördögi terve; a katonaság csendesen összehuzatott, s Madéfalvát, melynek 3 ágyu szegeztetett, zajtalanul körülvette. A nép értelmesebbjei, orátorai egy másik, a commisiónak benyujtandó kérvényt szerkesztettek, s azt fehér lobogós póznára tűzve, Boross a faluk orátoraival elindult Taploczára. 4 órakor értek a falu szélén levő Vargaszegbe, hol eldördültek az ágyuk és fegyverek. Boross és társai nagyrészt halva rogytak össze; mire felgyultak a falu szélső házai, s ezek rémes világánál elkezdődött a vérlázitó öldöklés. A fegyvertelen, védtelen népet megrohanta a dühös zsoldos sereg; ezek ellenállás nélkül, szent zsoltárokat énekelve, hősies hidegvérrrel várták a martyrhalált; sőt, hogy az ellentállásnak minden szinezetét eltüntessék, mi fejsze, vasvilla, pácza mint kézbeli nálok volt, lerakták, de mindez nem használt; egész 9 óráig tartott a gyilkolás és rablás, ekkor mindazokat, kik életben maradtak, vagy el nem futhattak, Taploczára hurczolták; onnan a szeredai várba földalatti iszonyu börtökben halmozták össze oly mennyiségben, hogy még ülni sem tudtak, a börtön ablakain a kigőzölés mint füst szállt fel, s a hidegben zuzmorává fagyott. Ez iszonyu helyzetből másnap inkább holtakhoz, mint élőkhöz hasonlitva vonattak ki.
Ezalatt a szomszéd falusiak eltemették a nemzet halottait egy a falu közelében ásott közös gödörbe negyvenötöt, másokat övéi hazavitték, mások vizbe fultak, sokan az erdőkben haltak el sebeikben, ugy hogy az összes halottak számát 139-re teszik: a sebesültek száma oly nagy volt, hogy alig lehetett volna összeszámítani, csak a somlyói kolostorban 29 ápoltatott, e mellett minden falu tömve volt; és a mindenekből kifosztott, hajléktalanul bolygó özvegyek, gyermekek és árvák elfagyásnak kitett száma határtalan. De vessünk fátyolt ez iszonyu képre, a lélek megdermed annak szemlélésénél, a történelem muzsája könnyeket hullat a vérbetükkel irt lapokra! Ezt követőleg a tisztek faluról falura járva, ujból feladták a fegyvert, a terrorizált nép azt ellenmondás nélkül felvette; csak a szépviziek menekültek a havasokra, de azon fenyegetésre, hogy ők is a madéfalviak sorsára jutnak, hazajöttek és felesküdtek. Ez alkalommal a szomszéd Oláhországba számtalanok menekültek.     
Csíkból febr. 8-án Háromszékre ment a commissio. 13-ra Vásárhelyre hivta össze a népet, s ott fegyverek zörgése, ágyuk tátongása között feleskették. Az orbai-székiek Zabolán, a sepsi-székiek Uzonban még e hó folytán, a bardocz-székiek ápril elején eskettettek fel. 
És felöltözteték, egyenruhába préselték a szabad székelyt, és e kegyet még jó drágán meg kellett fizetniök, elannyira, hogy Sz.-Mihályon 1754 forint 35 krajczárt rántottak fel öltözeti előleges költségek fejében; ily arányban sarczolták a többi falvakat is.    
Sőt, gúnyja az eseményeknek! még ennyi ártatlan áldozattal sem elégedtek meg, hanem egy Roth tábornok, Teleki Károly, gr. Révai Miklós, két hadnagy, két auditorból álló biróság ugyanazon év ápril 3-án Oláhfaluból Csíkba jött, hol kihirdették, hogy mind az, ki a hibásókat feljelenti, 100 forint jutalmat kap; ekként hihetőleg titkos feladások, vagy csak gyanu alapján is, mindazokat, kik a madéfalvi vész elől az erdőkbe menekültek, vagy a népet a fegyverletevésre beszélték, e hó 10-én éjjel úgy Csíkban, mint Háromszéken összefogdosták, vasra verték és 2–3 évre a szeredai várba, vagy S. Sz.-Györgyre bebörtönözték. Ezen biróság a vallatásoknál torturát is alkalmazott, s azért sokan ezt elkerülendők, elhagyva hazájokat, vagyonukat, családjukat, Moldovába, Oláhországba költöztek ki; ekként néptelenittetett a Székelyföld öldöklés és kivándorlások által.
Az ártatlanokat kinzó, elitélő ezen vérbiróság csak szept. 22-én távozott, a néppel tartott négy papot is fogva vivén Fehérvárra, kiknek javait felprédáltatták; a szentléleki lelkészt, Zöld Pétert, a delneit, Beke Istvánt püspök által függesztették fel hivataluktól; Zöldöt el is fogták, de midőn Szebenbe kisérték, megszökött s a somlyói erdőkben bujdokolt, mignem vadászó tisztek alvásközben meglepvén, ujból elfogták s a somlyói kolostorba zárták, honnan mezitláb, ruha nélkül a havasokon át kimenekült Moldovába. 
A honvágy haza hozta, de midőn Madéfalván lakó szülőihez látogatóba jönne (mivel ezt tudató levele Carattó ezredes kezébe került), ujból elfogatott, s vasra veretve, Fehérvárra kisértetett Bekével együtt, hol mint felségsértők 4 évi nehéz börtönre és bőjtre itéltettek. Azonban az ügyes és leleményes eszü Zöld innen is megszökvén, Moldovába menekült, hol a kivándorlottak lelkipásztorává lett. Végre felmentetve, 1000 forint jutalmat igértek, ha azokkal együtt haza jött, s delnei lelkészszé neveztetve, hosszas üldöztetés és sok szenvedés után végre megnyugodhatott. 
Im ez a fegyverfeladás és madéfalvi vésznek rövid, történethű vázlata, mit ismerni és tudni minden hazafinak szükséges..
Bucsu és kedélyes népünnep leirásával kezdők e fejezetet, sötét gyászos események rajzával végezzük be; borus kebellel, fájdalomdulta szivvel állunk meg ez ártatlan honfivér áztatta hantok felett, ezen bus nemzeti temetőben, s midőn felmerülnek lelki szemeink előtt ezen iszonyatos napok, akkor nem lehet, hogy Isten igazságos itéletét fel ne kérjük a tettek mérlegelésére és megtorlására.
És ti, szent vártanui e sokat szenvedett nemzetnek, nyugodjatok csendesen, sirotok ha most puszta is, de nem feledett, a nemzet kegyelete szivében hordja emléketöket; eljövend bizonynyal a kor, midőn itt dicső emlékjel fog ragyogni, midőn irányotokban való tartozását a számolás napján lerovandja nemzetünk. Addig is áldás és béke hamvaitokra! ..."


Két évvel ezelőtti ottjártamkor egy igen tisztes korú nénike a műemlék előtt régesrégi újságokat és néhány havasi gyopárt árulgatott. Még néhány, tavaly Erdélyben járó ismerősöm fotóján is látható volt az idős néni, aki csodálatos tájszólással elmesélte, hogy biz aligha akad olyan a faluban, akinek szépapja ne maradt volna ott ebben a szörnyűségben. S hogy miért éppen havasi gyopárt árult? Erre azt felelte:

 " Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok!..."